Georges Gondard : Silence ( after a poem by Attila Jozsef)

Silence

Il s’étale, effrayant : c’est la mer murmurante,
C’est un champ infini de toutes parts neigeux.
C’est la Mort déguisé attrapant mes cheveux,
Chagrine et qui fait peur. La Mort caracolante.

Je dépose à ses pieds mon âme pantelante.
Mon cœur bat-il encor ? Je l’écoute, anxieux.
Musique monotone… et pourtant - justes cieux ! -
J’aime l’entendre vivre au sein de ma tourmente.

Je marche, dirait-on, sur un frêle terrain.
Quand le sol se défait sous mon pied incertain,
Je prétends résister comme fou qui s’éveille.

Puis je baisse la tête au comble de l’émoi.
Car la vase, déjà, vient boucher mon oreille.
Interdit, je me rends. Qu’adviendra-t-il de moi ?


Csend
Riasztó, mint a fölmorajló tenger
És mint a végtelen hó épp olyan.
Álarca mélyén bús Halál rohan -
Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember

Remegve ejtem lelkemet elébe.
A szívem hallgatom - kopog-e még?
És megunom ez egyhangú zenét,
Pedig de jó, ha ver és nincsen vége.

Úgy érzem, mintha ingoványon járnék
És jaj süpped alattam a talaj,
De bennem még ellentállás szaval,

De fülemet betömte. - Ó, mi vár még
Reám, ki immár néma, hangtalan.
- Fejem lehajtva megadom magam.

Silence

It’s alarming like the roaring sea
And just like the endless snow.
In the depths of his mask sad Death’s below-
Ah, it grabs into the comet of a cowardly Man, me

I throw my trembling soul in front of it.
I listen to my heart – is it still knocking?
And I’m tired of this monotonous music,
Though it’s so good if it beats and it’s solid.

I feel like walking on a swamp
And woe, the ground is sinking beneath me,
But still some soft resistance is whispering in me,

But my ears are stuffed. – Oh, what is still waiting
For me, who is now mute, numb.
With my head down, I succumb.